Az Agility – Mindenki Sportja!

 „Minden egy kazettával kezdődött”

– fog bele előadásába Tóth Árpád, MEOE és FCI agility bíró az Agility Egyetem nevű agility edzői és kiképzésvezetői tanfolyamon. A videón egy rohamos iramban terjedő új kutyás sport, az agility látható – 1989-et írunk. A sport látványos és változatos, kutyák és felvezetőik láthatóan élvezik. Így visszatekintve elmondha

tó: kutyás és nem kutyás körökben is tarol. Azok közül, akik elkezdik, a legtöbben benne ragadnak. 

Azok, akik meghonosították és elkezdték itthon, olyan fajtával kezdték, amilyenjük éppen volt. Ennek a generációnak a szárnyai alatt nőttem fel én is. Azt hiszem elmondható, hogy így kezdtük: „csak lenéztem egy edzésre”. Majd láttam, hogy a kutya (egy ötven kilós fekete szőrmók) élvezi – sikerélményt ad neki, örömet. Ez pedig mindkettőnket motivált. A versenyek tele voltak mindenféle fajtával: magyar agár, német dog, boxer, német juhász – mi sem voltunk hát kirívóak. Ezek a kutyák voltak a tanáraink, általuk ismertük meg a sportot és lettünk a szerelmesei. Mai versenyeken ezekből a fajtákból már csak elvétve látni. Az új kutyanemzedék, ami felnőtt, már agilitys szemmel választatott ki: a legjellemzőbb fajták a sport királyai, a border collie és a malinois. Gyorsaságuk, fordulékonyságuk, velük született intelligenciájuk alkalmassá teszi őket az élsportra, a nemzetközi sikerekre. 

Mégis, egy-két versenyen borul a papírforma és feltűnik a dobogón néhány „különc”, vagy látunk olyan futamokat, amiken egészen különleges kutya-gazda kapcsolat, összhang és harmónia nyűgözi le a nézőt. Tapasztalt kutyás azt is észreveszi, mi van e mögött: úszni az árral szemben, kicsit túllépni a kutya anatómiája adta árnyékokon (pl. ugyanakkora marmagassághoz képest zömökebb testfelépítés, kötöttebb izomzat; kevésbé fordulékony, kevésbé robbanékony), és a fajtajellegből adódó sajátosságokon (nehezebben motiválható, vagy épp fordítva: túlmotivált, túlpörög). 

Az agility nehézsúlyú „harcosai”

Habár még mindig ritkaságszámba megy bull típusú kutyákkal találkozni agility versenyeken, mégis egyre több amerikai staffordshire terriert, staffordshire bullterriert látok a ringben, s én magam is amstaffal versenyzek a legmagasabb versenykategóriában, A3-as szinten. Már a sport rabja voltam, amikor megvettem őt, de szerettem volna egy olyan fajtával agilityzni, amivel megmutathatom, hogy ez a sport tényleg mindenkié és tényleg mindenki számára nyitott – csak a célok különböznek. Mi nem csak agilityzünk, hanem a kutyázás egyéb területein (engedelmes, őrző-védő) igyekszem megvalósítani egy jól felépített hátteret az agilityhez. A cél egy olyan kutya, akivel nem csak versenyeken jelenhetek meg póráz és szájkosár nélkül, hanem mindenhol. Elsődlegesnek a harmóniát tartom, ami – úgy gondolom, – ha megvan a pályán kívül, akkor meglesz a pályán is. Nem elsőre és nem is másodszorra, de nem a kudarcokra kell koncentrálni, hanem hogy az ember mindig beletegyen valami pluszt – hogy soha ne mondja, hogy már eleget tud, és hogy minden egyes sikertelenség után le tudja vonni a következtetést: merre tovább? Hogy az adott kutyából és saját magából hozza ki a maximumot, és ehhez a párosukhoz legmegfelelőbb tanítási és motiválási technikákat találja meg. 

Szimat szörények és nagy vadászok

„Azért szökik, mert beagle.” „Azért kajla, mert vizsla.”  – Kiképzőként (de még kutyatartóként is) rengeteg ilyen, és ehhez hasonló mondatot hall az ember. Aztán elmegy egy agility versenyre, és ott vannak ezek a tettre, munkára kész kutyák, leültetik őket a startvonalhoz, figyelmük, koncentrációjuk a gazdié. Hogy mi van e mögött? „„Ismertük a fajtát, tudtuk mire tenyésztették ki őket, így valami hasonló elfoglaltságot kerestünk nekik. Eleinte coursingen, majd agárpályán műnyulaztunk, ami lehetőséget adott nekik, hogy igazán szabadon, a saját tempójukban és a saját fejük után mehessenek. Aztán jött az agility.  – mondja Matula Laci, két beagle tulajdonosa. Mindkettővel magas szinten versenyeznek, gyakran látni őket a dobogón, de nyilván nem ott kezdték. – „A mieinkkel nem volt egyszerű, mert az orruk gyakran vitte külön utakra mindkettőt. Az önálló „munka” jól ment nekik, jól is érezték magukat, de az agility a kapcsolat sportja, így nem lett volna baj, ha rám is figyelnek. Az agilityt ajánlatos jó gazdi-kutya összhang, figyelem, engedelmesség birtokában elkezdeni, s ahogy sikerült náluk fokozatosan elérni, hogy figyeljenek rám, úgy tudtunk haladni az agilityben is. A versenyeken néha nagyobb kihívás volt a pályán tartani őket, mert ott is inkább a bográcsok felé vették volna az irányt, ahol a versenyzők ebédje készült.  Voltak ugyan versenytársak, de a „küzdelem” Bennyvel és Ördöggel folyt, egy-egy szép futam reményében. Igazán jó hangulatúak voltak a versenyek, jó társaságban lehettünk, és sok tapasztalt gazdi-kutya páros közös munkáját is láthattuk. Ezekből is lehetett tanulni. 

Ördög már A3-as, a legnehezebb pályákat teljesítheti a leggyorsabb és a legügyesebb párosok között, míg Benny hiába hasonlóan ügyes, lassabb tempója miatt nem ér el olyan eredményt, hogy A2-ből ő is oda kerülhessen. Ettől még hasonlóan boldogan teljesítjük a pályákat, ők megkapják a finom falatokat, mi pedig a boldog és fáradt, jó beagle kutyákat.”

Családi kutya és az agility

Nem mindig a jó versenykutya a cél. A cél lehet a közösségi élet, a hobbi kutyázás mellett a fizikai és szellemi kondíció fenntartása is. Így van ezzel Sajti Tünde is, aki törpe schnauzerjével A3-as szinten versenyzett, majd – a család igényeit is figyelembe véve – svájci fehér juhászkutyával folytatta agility pályafutását. „A kiképzése nem ütközött nehézségekbe, jól motiválható, könnyen fegyelmezhető, a szabályokat betartó, nyugodt természetű. Az agilityben sajnos hátrányként jelenik meg a nagyobb testalkata, de kárpótlásként ritkán téveszt a pályán, és nem hoz önálló döntéseket. Számunkra az agility a kutyás közösségi életet jelenti, fő célom, hogy hosszú és egészséges életet tudjak biztosítani a kutyám számára, amiben az egészséges terhelés és mozgás is benne van.” 

A csúcson

„ Alapvetően minden fajtát kellő motivációval és következetesen kell tanítani”

 – mondja Eifert Anna, többszörös világbajnok válogatott tag, a Magyar Agility Mestere cím tulajdonosa, a Baseli világbajnokság ezüstérmese. – „’99-ben kezdtem agilityzni, egy miniatűr bullterrier kannal, Giovannival. Ő tanította meg nekem, hogy mindig legyek pozitív és ő mutatta meg nekem, hogy minden kutya lehet sikeres agilityben! A kulcs – és ez fokozottan igaz a bullterrierre -, hogy mindent úgy kell irányítani, hogy azt higgyék, ők akarják csinálni, amit mi akarunk tőlük. Legjobb a klikker! A border colliemmal összehasonlítva, egyszerűen csak mindenért sokkal jobban meg kell dolgozni, de talán annál édesebb a siker. Giovanni a Köztársaság bajnoka címmel zárta a pályafutását veterán kategóriában. A mostani bullie-m, Dú – igen, vele is szeretnék kijutni az FCI világbajnokságra, vagy legalábbis nagy versenyre, az amerikai Cynosportra például. De alapvetően csak szép futamokat szeretnék vele futni, az eredmények másodlagosak. Mindig az adott kutyából kell kihozni a maximumot!”

Írta: Acsády Krisztina
Megjelent: A kutya (2015. július-augusztus)