Mindenképpen jobb kutyával felnőni.

De tisztában kell lenni azzal, hogy ez milyen plusz feladatokat ró a szülőre.

A gyerek oldala

Saját példám: Gyerekkoromban nem lehetett kutyánk, mivel édesanyám félt minden állattól. Azt azonban megengedte, hogy amikor már elég nagynak vélt (kb. 13éves korom után) a környékbeli kutyákat sétáltassam. Ez nekem persze remek volt, de sok szempontból visszagondolva nem biztos, hogy jó döntés. Arra gondolok, hogy Budapest belvárosában – ahol ez történt -, sok neveletlen kutyát is rám bíztak. Ebből értelemszerűen lettek balesetek, amiket a koromnál és a tapasztalathiányom miatt nem, vagy csak rosszul tudtam kezelni. Szerencsére olyan kutyával nem találkoztam akkoriban, amelyik emberekre támadt volna, de több kutyaverekedésbe is belekeveredtem, amik megelőzhetőek lettek volna. Valamin megfelelő iránymutatás hiányában egy olyan egyszerű szabály, mint hogy a kutyapiszkot össze kell szedni a kutya után sem alakult ki bennem nagyon sokáig. Édesanyám ugyan felhívta erre a figyelmemet, de mivel „mit ért ő ehhez?!” és „a többiek sem szedik fel!” egész felnőtt koromig és az első saját kutyám megérkezéséig húzta ennek az alapvető kutyás kötelességnek a meglétét bennem.

A gyerekeim példája: Azóta felnőttem, és kitanultam a kutyakiképzést, jellemzően pedig a „családi-kutya” nevelést. Ennek megfelelően nem volt kérdés, hogy amikor a fiam és a lányom megszületett akkor is kutyák vegyenek minket körül. Így a gyerekek már kutyák között nőnek fel.

A szülő oldala: Hatványozottan fontos, hogy a gyerekeknek ugyanúgy el kell magyarázni egy ilyen együttélés szabályait, mint a kutyának.

Azonban nem szabad szem elől veszteni, hogy a gyerekünket is neveljük, és néha még bizony hibázhat. Ez külön feladatot ró a szülőre, mert nem testálhatja rá a feladatokat a gyerekre. Gondolok itt a sétáltatásra, az etetésre és az egyéb kutyával járó kötelezettségekre.

Kiemelten fontos egy ilyen helyzetben, hogy a kutya iskolába járjon! Az iskolát is családdal érdemes látogatni, azaz ne csak a gyereket lökjük be, hogy nyugi, majd itt jól kitanítanak. Ez azért nem jó, mert a gyereknek még támogatásra van szüksége és ezt, ha nekünk sincs meg az iskolán megtanulható elméleti háttér, akkor nem tudjuk megadni. Ez sok konfliktusra adhat okot, valamint egy idő után a gyerek már akkor sem hallgat esetleg ránk a kutyával kapcsolatos kérdésekben, amikor pedig igazunk van. Erre főleg kamaszgyerekeknél láttam példát a kutyaiskolán. Nem lehet egy gyereknek kutyát venni, mert nem fog tudni vele annyit és olyan minőségben foglalkozni, mint azt egy kutya (még ha kistestű is!) igényelne. Hiszen iskolába jár, különórái vannak és amikor hazaér már nem tud úgy figyelni, koncentrálni egy adott feladatra, mint egy felnőtt. Azonban nagyon jó kikapcsolódást jelenthet számára egy közös kutyasétáltatás, amikor a felelősség a mienk felnőttekké, de ő is élvezheti annak gyümölcsét, a kutyával való együttlét örömét.

Érdemes minden kutyával járó feladatot a gyerekkel együtt végezni, akár rábízni, de ott lenni mögötte, mint egy védőháló, hogy ha valamiben elakad, akkor tudjunk segíteni neki. Ez vonatkozik arra is, amikor játszik a kutyával, és nem látja esetleg azokat a jeleket, hogy a kutya már fárad, nincs kedve játszani, vagy esetleg egy vehemensebb kutya már „elpörgött”, mert ezek bizony baleset veszélyes helyzetek, ahol fogni kell a gyerek kezét! Ha azonban ezeket a szabályokat betartjuk, akkor egy szuper gyerekkort teremthetünk a gyereknek egy olyan játszótárssal, akinek mindig épp ahhoz a játékhoz van kedve, amihez neki! Ehhez csak egy jól nevelt kutya kell.

Írta: Tóth András
Megjelent: A kutya (2014. december)